A kezdetek...

Alhasi görcsök....kórház....9 évesen vakbélműtét, de valahogy a rutinműtét hosszabb volt, mint gondolták...."petefészekciszta, de nem baj anyuka, eltávolítottuk!"
Persze a továbbiakban senki nem foglalkozott vele, még jómagam sem. Pedig ha tudtam volna, hogy egész életem kálváriája ott kezdődött el....de hát ki gondolta, főleg 9 évesen.
Nem voltam vészesen elhízva, anyukám mindig kérdezte az orvosokat, akik mondták, hogy ezt "majd úgyis kinövi". Hát nem....nem nőttem ki, sőt!!!!!! :(
10 évesen több mint 50 kiló voltam, majd szépen fokozatosan 16 éves koromra már 86 kg. Ekkor eldöntöttem, hogy kínok kínján is, de lefogyok. Sikerült is 16 kilót leadni. 70 kilósan tényleg jól néztem ki. Csinos voltam, szépen öltöztem, fiúkkal ismerkedtem, éltem a tizenéves lányok gondtalan életét. Azonban a főiskola, kevés mozgás, szerelmi csalódások megtették hatását, folyamatosan csak egyre több és több lett a súlyom évről évre. Mivel mindenki elfogadott olyannak amilyen vagyok, mondjuk itt a barátaimról és a családomról beszélek és nem mindenkiről, mert azért egy két csípős megjegyzést mindig kaptam ám, de valahogy lepergett rólam, nem foglalkoztam vele. Mindig körülrajongtak a férfiak, ezzel sosem volt gondom, így éltem a saját kis életem, amibe nem akart beleférni egy úgynevezett fogyókúra!
90 kiló körül lehettem amikor 21 évesen megismerkedtem a férjemmel. Magas, csinos, jóképű fiú és engem akart...úgy ahogy vagyok, mindenestől. Szerelmesek lettünk....Miért akartam volna fogyni??? Nem érdekelt semmi, csak ő és hogy boldog vagyok, hogy boldoggá tesz minden egyes nap. Nem kellettek játszmák, csak őszinte pillanatok. Kimondtuk amit éreztünk, amit akartunk és semmi nem számított, csak mi ketten....
Közeledett az esküvőnk napja, persze akkor az ember kicsit odafigyel, hogy minden tökéletes legyen a nagy napon, leginkább az alakjára. Ezt tettem én is, azonban kiderült, hogy kisbabát várok. Persze, ha van egy baba a pocakomban akkor nem lehet fogyózni, ugyebár?! Nem is tettem. Viszont folyamatosan hasi görcseim voltak, éreztem hogy valami nincs rendben. Az orvostól kaptam valami csodabogyót, amitől az a "kis vérezgetés" is elmúlik majd....hát nem múlt :( Sajnos a 16. héten, hétfő hajnalban elveszítettem a kisbabámat. Fel sem tudtam fogni mi történik, hiszen a hétvégén ott volt az esküvőnk. Megtartottuk, majd rá pár napra elkezdődött a depresszió időszaka, amikor minden mindegy volt. Nem akartam, hogy lássák, hogy sajnáljanak, ezért semmit nem mutattam senkinek, így csak magamat őröltem, lelkemet gyilkoltam és persze ettem. Szerencsére új munkát kaptam, a házunk is elkészült, ez feledtette velem a mindennapok szomorúságát, de ő, az az icipici lélek a szívembe írta magát örökre. Az orvosok mit mondtak? "Egy sajnálatos fertőzés" - de hogyan s mint? Én mindent betartottam amit mondtak, szót fogadtam és mégis....tragédia :(
A csodás férjem, az új munkám, ahol naponta sikereket értem el elnyomta bennem azt az érzést, hogy fogynom kellene. Ekkor már 107 kg voltam, de semmi nem változott, ugyanúgy szerettek, nem volt egészségügyi problémám, ami rávett volna egy kis diétára. Voltak kisebb próbálkozások, de mindig feladtam viszonylag gyorsan.
Mindig csinos, vékony akartam lenni, szépen öltözködni, de valahogy soha nem jött össze. Nem sikerült - feladtam...egyszerűbb volt elfogadni magam. Persze az csak egy kényszer elfogadás volt, most már tudom.
Egyik év vége felé azt gondoltam, hogy kivizsgáltatom magam, hogy miért vagyok ilyen sok kiló. Nem tudom mi vezérelt, de elmentem a nőgyógyászhoz, akit akkor ismertem meg, amikor elveszítettem a kisfiamat. Egy alapos kivizsgálás után közölte velem, hogy PCOS (Policisztás ovárium szindróma) és ennek függvényében 99 %-os meddőség. Mindezt az újév első hetében. Kikészültem, nem hiszem el, hogy nem lehet gyerekem. A férjem is biztos elhagy, hiszen nagycsaládot akar...mi lesz így???
Padlót fogtam....kicsit azért utánajártam a dolognak, mert nagyon is érdekelt, hogy mi ez és hogyan lettem én ilyen beteg és igen, most értettem meg, hogy azok a 9 évesen kiműtött ciszták visszatértek és megkeserítették az életem. Hiszen emiatt nem menstruáltam maximum 2-3 alkalommal egy évben, emiatt vagyok most meddővé nyilvánítva, emiatt van a hormonháztartás felborulva és emiatt van ez a sok kiló felesleg rajtam. Erre 24 évesen kellett rájönnöm, hogy ez okozza a problémáimat. A nagy kutakodás közepette kezdtem magam nagyon furcsán érezni. Férjem mondta, hogy csináljak terhességi tesztet. Gondoltam hülyeség, mert hát én meddő vagyok...nem baj, megtettem. És csodák csodájára, ott volt a 2 csík. Hihetetlen, de valahogy én nem tudtam róla, hogy meddő vagyok, mielőtt a doki mondta volna, egy szerelmes karácsony estén teherbe estem.
Másfél év után ismét kisbabát vártam. Féltem nagyon minden egyes percben, hogy minden megismétlődik, nem dolgoztam, odafigyeltem, mindent megtettem, hogy ne legyen baj. Nem is lett, és 2006-ban megszületett az én gyönyörű kisfiam :)
A terhesség ideje alatt 115 kg-ra híztam, ami a szülés után visszament 105 kg-ra.
A kálváriám viszont folytatódott és évről évre egyre többet nyomott a mérleg, mígnem már 117 kg-ot mutatott. Ekkor ismét kivizsgálás, most már endokrinológusnál is jártam, aki vizsgálatok alapján közölte, hogy inzulinrezisztencia a meglévő PCOS mellé, tehát gyógyszerszedés életem végéig. Mindent nagyon szépen elmagyarázott a doktor úr, csak azt felejtette el közölni, hogy lehet egy kellemetlen mellékhatása a gyógyszernek.
Boldog voltam, hogy megvan a megoldás, végre lefogyok majd a gyógyszer hatására. 2 hét után azonban kiderült, hogy allergiás vagyok a hatóanyagra, nem szedhetem tovább. Ekkor nagyon komoly orvosi tanácsot kaptam: "akkor tessék diétázni". Könyörgöm, a 28 évem és a 117 kilóm nem azt mutatja, hogy a diéta működik nálam. Ott álltam szintén tanácstalanul, hogy akkor most mi lesz? Lassan 200 kiló leszek és meghalok...az összes létező rémkép elém tárult és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez itt a vég.
Csodák csodájára 2012-ben ismét kisbabát vártam. Az orvosok hülyének néztek, hogy ilyen nincs, a testem biológiailag erre nem képes. Valahol ezt biztosan elhittük, de valahogy nem akartuk a férjemmel tudomásul venni és ismét sikerült. Ezt a 9 hónapot már minden gond nélkül végigdolgoztam, habár a súlyom az egekbe szökött. Ülőmunkát végeztem és jól éreztem magam, így lettem 137 kg mire a kórházba beértünk a szülészetre. Gyönyörű kislányom született. Boldogságomat az sem tudta elvenni, mikor az asszisztens azt mondta:"anyuka, azért le kellene fogyni, hisz hogy fog így a kislány után szaladgálni!"
De ismételten nem ment...az elmúlt 4,5 évben rengeteget változtak az életkörülményeink, de a súlyom nem. Elkeseredettségem annyira tetőzött, hogy folyamatosan az öngyilkosság zúgott a fejembe. Dühkitöréseim lettek, ártottam saját magamnak, szerencsére nem véglegesen, de emellett emlékezetkieséseim is voltak, ugyanis nem emlékeztem semmire amiket tettem. A férjem mindenben mellettem volt és van a mai napig, de ez volt az a pont amikor arra jutottam, hogy teszek valamit. Most már minden jobb ennél az állapotnál.
Másfél évvel ezelőtt elmentem egy külföldi (nyugati) klinikára, ahol kifejezetten ilyen túlsúlyos emberekkel foglalkoznak. Elmondtam mindent, a betegségeket, a hízásokat, stb. Lemértek, megvizsgáltak, hozzáteszem egy kb. 30 kilós doktornő volt, aki szerintem soha életében nem volt elhízva és csak nagy szemekkel bámult rám, ahogy elmondtam a történetemet. Azt mondta nekem, hogy olyan, hogy inzulinrezisztencia nem létezik. Ekkor azt gondoltam, hogy ő egy "szakember"? Utána viszont átgondoltam, hogy mi van ha tényleg...ha csak Magyarországon akarják az embereket beteggé tenni és rásütni a bélyeget, hogy "hé, te beteg vagy, meg se próbálj lefogyni. Szedhetsz gyógyszert életed végéig, de ennyi". Hiszen ha valaki túlsúlyos Magyarországon, akkor annak inzulinrezisztenciája van. Szerintem már a lakosság nagyobbik része ebben a "betegségben" szenved. Beszélgetésünk végén megkaptam a diagnózist: 135 kg-osan hordozok magamon 70 kiló túlsúlyt, amitől, csak műtéti beavatkozással tudok megszabadulni. Elmesélte hogyan....nem akartam! Nagyon nem!!!! Akkor mit tegyek? Persze, hogy mindennek utánajártam ismételten. A lehetséges komplikációk között szerepelt a halál is. Könyörgöm, kisgyerekeim vannak, nem halhatok meg. Látnom kell őket, ahogy felnőnek, unokákat szeretnék, ismerni akarom az életüket, a részese akarok lenni minden boldog és boldogtalan pillanatuknak, látni őket amikor sírnak és amikor nevetnek, segíteni őket amiben csak tudom. Nem!!!! Ezt nem!!!!!! Férjem sem akarta és én sem. Akkor ismét mit tegyek???? Ott álltam, hogy műtét és a lehetséges halál, vagy hízok tovább és akkor is meghalok kettősségének tudata között! Döntenem kellett.....